Ottjártunk

A 12. Zsidó Nyári Fesztivál nyitóestjén vettünk részt ma este, melyet Palya Bea és csapata (Dés András – ütőhangszerek, Bolya Mátyás -  koboz, ud, citera) abszolváltak a Dohány utcai zsinagógában. Palya Bea és zenésztársai Szefárd varázs címmel állítottak össze műsort. A  szefárdok - mint tudvalévő - olyan zsidók, akik az első században telepedtek le az Ibériai-félszigeten, majd az Alhambra-edkitummal és a portugál inkvizícióval kezdődő zsidóüldözés hatására a balkánra, kisázsiába és fontos európai kikötővárosokba menekültek és hoztak létre erős központokat. Manapság a szefárdok nagy többségben Izraelben élnek, és jelentőségüket mutatja, hogy a külön rabbijuk van az askenháziakétól. A kalandos történelmi szétszóródás, keveredés más népek kultúrájával, egyedi kulturális sokszínűséggel látja el a szefárdokat, mely - természetesen hol máshol, mint - zenéjükben jelenik meg a legemblematikusabban. Balkán, török, spanyol (sokszor fedeztem fel a flamencó énekhez hasonló szenvedélyes frazeátumokat), portugál hatások - és zenei ujjlenyomatok, ladino és helyi nyelvek jellemzik ezt a muzsikát, melynek ma hazánkban talán az egyik legautentikusabb előadója Palya Bea.

A hatalmas zsinagógába (ha emlékezetem nem csal 6000 fős!!!) csak a szokásos szigorú ellenőrzés után jutottunk be. A koncert a fesztivál élő szignáljával kezdődött Korcsolán Orsolya "világhírű" (nem a hölgy ellen szól, de nem kéne ezzel ennyire bőkezűen bánni) hegedűművész előadásában (a Szól a kakas már című magyar-jiddis dallal). Szerinem erős választás, mint a kampány fő motívuma és mint szignál is.

Látni ennyit lehettett, hála a szervezőknek voltak kivetítők.

A koncert azonnal egy dinamikus számmal kezdődött és ez a lendület végig megmaradt. Akér lassú akár gyors szám szólt, végig ott lüktetett az erő, Palya Bea végtelen szuggesztivitása és a társak feszült figyelme. Bea énekelt, táncolt, mimikával játszott, a közönséget énekeltette, dobolt... egyszóval végig 100%-ig jelen volt. Dala közt igényes arányérzékkel szóltak magyar és szefárd dalok, eltalált hangszereléssel és dramaturgiával. A koncert két órája alatt mindenki a legjobbat hozta, Bolya Mátyás virtuóz és szenvedélyes szólói, Dés Andris "tájmja" és variációi tökéletes harmóniát alkottak az énekhanggal.

Sokáig szólt bennünk a zene a koncert után is, már amikor a Symbol étterem kitelepült osztagának sóletjét ettük a Gozsdu udvarban (mont kiderült a sóletverenyt nyerő brigádhoz vásároltunk be - hej!). Közben arról beszélgettünk, hoyg manapság valóban Palya Bea az egyik azon kevés művészeink közül, akik hungarikumként világszerte piacképesek lehetnek.

Fesztiválnyitóként mindenesetre 100%-osan bizonyított.

Nem teljesen friss az élmény - néhány hete volt szerencsénk ehhez az élményhez, amikor is egy "kellemes nyárestét" kívánva a Vajdahunyad Várban terveztünk eltölteni egy estét. A Magyar Virtuózok Kamarazenekar játszott Szenthelyi Miklós szólóival.

A Virtuózokat rég hallottam, a Városligetben is rég voltam, szép idő is volt, szóval semmi sem jelezte előre az est kimenetelét (vagy csak nem ismertem fel a jeleket... Az első gyanús mozanat a hangszórók látványa volt. Miután letisztítottam a koszos flair-széket, szemembe ötlöttek a nagy hangládák a színpad két oldalán. Reménykedhettem volna abban, hogy ezt egy korábbi jazzkoncerten használták, de mivel öt méterre tölem egy keverő volt, mögötte egy hangmérnökkel már nem reménykedhettem. Az érzés szinte analóg volt azzal, amikor egy ötcsillagos szállodában megtudtam egyszer, hogy a várva várt vacsora " a vendégek nagy örömére" svédasztalos minden pénteken (azaz a minőség elkótyavetyélése). Nos ez be is jött. Az erősített komolyzene tényleg olyan mint egy érzelgős death metal koncert: csak a lényeg hiányzik.

A helyszínről egyébként jókat kell mondjak. Bár eddig csak pálinkagőzös fejjel, holmi esküvők közben szabadultam be a kertbe este, akkor is és most is megállapítottam, hogy a díszletek első osztályúak. Nem foghattam fel ugyanakkor, hogy a koncert közben hogy engedhettek be a közönséggel szembeni megvilágított balkonra egy fotóst, aki csak részben a koncertet, inkább a potemkin-Jáki templomot fényképezte, ide oda járkálva a lámpák előtt.

Na és a koncert. Nem kertelek: a felénél eljöttünk. Azaz elmenekültünk. Az első részben ugyanis nem egy kamarazenekart és egy messze földön híres szólistát láthattunk a színpadon, hanem egy unott haknibandát, akinek a vonó felemelése is nyűg, a közönség minőségi szórakoztatásáról ne is beszéljünk (és az egységes öltözetről sem), valamint egy embert aki letudta a kötelező szólót, de inkább otthon sörözne. Szenthelyi mindig emblematikus figuraként élt bennem, mint a minőségben kompromisszumiot nem ismerő művész. Nos... fogjuk fel úgy, hogy nem az ő napja volt ez.

Kár is tovább boncolgatni az amúgy borsos árú koncertet, szaladtunk amerre láttunk, közben a nyáréji szellő az arcunkat simította, a Városliget tücskei ciripeltek, és olyan jó volt mindezt a maga természetes tökéletességében, erősítés nélkül élvezni.

Május elseje nem csak a munka, hanem a zene ünnepe is volt a 2009-ben, ezen a napon lépett fel ugyanis Budapesten az a mezzoszoprán, aki - eddig érthetetlenül - még sosem járt hazánkban, pedig már nagyon sokan, nagyon sok mindent megadtak volna ezért. Cecilia Bartoliról van szó, aki amellett, hogy napjaink egyik - nemcsak komolyzenében! - legnagyobb sztárja, de egyik legelragadóbb személyisége is.

Az énekesnő munkásságát nem kell nagyon bemutatni. Sok millió eladott lemez, díjak, koncertturnék a világ körül. Olyan projektek, melyek ismert vagy szinte elfeledett zenéket hoznak vissza a köztudatba, sokszor olyanokat is lenyűgözve akik még komolyzenét sem hallgattak soha. Technikája lélegzetelállító, személyiségének, temperamentumának és alázatának harmóniája példa nélküli. ŐT láttuk tehát tegnap, a MÜPÁ-ban a Bázeli kamarazenekarral, "Händel és Itália" című koncertjén a Bázeli Kamarazenekar kíséretében.

Bartoli rocksztár (vagy ahogy viccesen egy ilyen dícséretet úgy javított: "ba-rock-sztár"). Mindenki ott volt a széksorokban aki számít, államelnök, rektor, vezérigazgató, énekes, színész és sok lelkes rajongó. Csodálom, hogy "dühöngőt" nem nyitottak.  Már a bejövetelekor akkora taps fogadta, ami a MÜPÁ-ban nagy sztárt szokott dícsérni - a koncert után. Ezt megköszönve sokmindent megmutatott magából már az elején, felváltva véresre tapsoltatva és könnyeztetve a közönséget. Már a harmadik számnál szégyelltem, visszavontam, letagadtam, hogy a barokk zene néhány mozzanatát valaha, egyszer-egyszer egy recitativo közben unalmasnak éltem meg. NEM AZ! Ahogy játsszák az az! Sajnos még mindig sok ilyen előadást hallani Magyarországon, szinte az összes zenekartól. Ezen művészeknek - akik közt sok személyesen jelen volt - adott órát Bartoli színpadi jelenlétből, interpretációból és sok másból.

Bartoli modern. Egy ortodox historista zenész erre szemforgatva bizonyára azt mondaná - atyaég de szentimentális! Pedig Bartoli nem az. Egyszerűen ízig-vérig előadó, vagy inkább oda-adó. Szemével egyszer biztosan mindenkire ránézett, személyesen átadva a zenéjét.Akire pedig ránézett az beleszeretett. Egyáltalán nem hiányozott a látvány, a gesztusok, a zene színpadi megformálása, és milyen jó volt így!!!

Bartoli jelen van. A színpadon "csak" egy kamarazenekar és egy énekesnő van, mégis, olyan minha a terem többi részét letakarnák. Mint 200 km/h-nál, a periferikus látás megszűnik, a figyelem fókuszál, akkor is ha nem énekel - akkor pedig vezényel, koncentrál, játszik - kitölti a teret. Ilyen színpadi jelenlétet csak Mick Jaggernél láttam. Ha kell, lehunyt szemmel hallgatja a zenekart, ha kell maga mellé hívja az oboistát, cseveg az első hegedűssel. Tudja, neki mindent szabad és ezzel nem él vissza egy pillanatig sem.

Ezt csak magyar közönség egy -ok marginális - része teszi. Komolyan mondom, nem értem, hogy egykét tahó-bunkó (és nem kérek ezért elnézést, legyen az idős, fiatal, vagy középkorú) hogy teheti tönkre közel kétezer ember és egy világsztár feszült koncentrációját azzal, hogy a leghalkabb részbe beleköhög. Vajon otthon is felteszik ezek az emberek a sáros gumicsizmájukat a vasárnapi ebéd damasztteritőjére? Mert csak ezzel lehet nagyon enyhén ezt szemléltetni. Még a művésznő is kinézett egyszer, egy krákogó, hörgő nénire, aki legkevésbé sem zavartatta magát ezen. Aki nem bírja, vigyen magával cukrot vagy mást, vagy fulladjon meg, de érdekes, hogy ez a tüdőgondozó feeling minden koncerten hazánkban EU-s mércékkel is elfogadhatatlan legyen szó diplomakoncertről, de különösképpen egy ilyen estéről.

Sok szuperlatívuszt lehetne írni a tegnapról még, Bartoli énektechnikájáról, muzikalitásáról, stb. Lényeg, hogy remegő lábakkal távoztunk, hogy gyorsan valamilyen alkoholtartalmú folyadék mellett Bartoliról beszéljünk, beszéljünk és beszéljünk, hogy azt az illúziót keltsük, hogy még mindig a koncerten vagyunk vele együtt.

Brava e grazie Signora Bartoli!