Május elseje nem csak a munka, hanem a zene ünnepe is volt a 2009-ben, ezen a napon lépett fel ugyanis Budapesten az a mezzoszoprán, aki - eddig érthetetlenül - még sosem járt hazánkban, pedig már nagyon sokan, nagyon sok mindent megadtak volna ezért. Cecilia Bartoliról van szó, aki amellett, hogy napjaink egyik - nemcsak komolyzenében! - legnagyobb sztárja, de egyik legelragadóbb személyisége is.
Az énekesnő munkásságát nem kell nagyon bemutatni. Sok millió eladott lemez, díjak, koncertturnék a világ körül. Olyan projektek, melyek ismert vagy szinte elfeledett zenéket hoznak vissza a köztudatba, sokszor olyanokat is lenyűgözve akik még komolyzenét sem hallgattak soha. Technikája lélegzetelállító, személyiségének, temperamentumának és alázatának harmóniája példa nélküli. ŐT láttuk tehát tegnap, a MÜPÁ-ban a Bázeli kamarazenekarral, "Händel és Itália" című koncertjén a Bázeli Kamarazenekar kíséretében.
Bartoli rocksztár (vagy ahogy viccesen egy ilyen dícséretet úgy javított: "ba-rock-sztár"). Mindenki ott volt a széksorokban aki számít, államelnök, rektor, vezérigazgató, énekes, színész és sok lelkes rajongó. Csodálom, hogy "dühöngőt" nem nyitottak. Már a bejövetelekor akkora taps fogadta, ami a MÜPÁ-ban nagy sztárt szokott dícsérni - a koncert után. Ezt megköszönve sokmindent megmutatott magából már az elején, felváltva véresre tapsoltatva és könnyeztetve a közönséget. Már a harmadik számnál szégyelltem, visszavontam, letagadtam, hogy a barokk zene néhány mozzanatát valaha, egyszer-egyszer egy recitativo közben unalmasnak éltem meg. NEM AZ! Ahogy játsszák az az! Sajnos még mindig sok ilyen előadást hallani Magyarországon, szinte az összes zenekartól. Ezen művészeknek - akik közt sok személyesen jelen volt - adott órát Bartoli színpadi jelenlétből, interpretációból és sok másból.
Bartoli modern. Egy ortodox historista zenész erre szemforgatva bizonyára azt mondaná - atyaég de szentimentális! Pedig Bartoli nem az. Egyszerűen ízig-vérig előadó, vagy inkább oda-adó. Szemével egyszer biztosan mindenkire ránézett, személyesen átadva a zenéjét.Akire pedig ránézett az beleszeretett. Egyáltalán nem hiányozott a látvány, a gesztusok, a zene színpadi megformálása, és milyen jó volt így!!!
Bartoli jelen van. A színpadon "csak" egy kamarazenekar és egy énekesnő van, mégis, olyan minha a terem többi részét letakarnák. Mint 200 km/h-nál, a periferikus látás megszűnik, a figyelem fókuszál, akkor is ha nem énekel - akkor pedig vezényel, koncentrál, játszik - kitölti a teret. Ilyen színpadi jelenlétet csak Mick Jaggernél láttam. Ha kell, lehunyt szemmel hallgatja a zenekart, ha kell maga mellé hívja az oboistát, cseveg az első hegedűssel. Tudja, neki mindent szabad és ezzel nem él vissza egy pillanatig sem.
Ezt csak magyar közönség egy -ok marginális - része teszi. Komolyan mondom, nem értem, hogy egykét tahó-bunkó (és nem kérek ezért elnézést, legyen az idős, fiatal, vagy középkorú) hogy teheti tönkre közel kétezer ember és egy világsztár feszült koncentrációját azzal, hogy a leghalkabb részbe beleköhög. Vajon otthon is felteszik ezek az emberek a sáros gumicsizmájukat a vasárnapi ebéd damasztteritőjére? Mert csak ezzel lehet nagyon enyhén ezt szemléltetni. Még a művésznő is kinézett egyszer, egy krákogó, hörgő nénire, aki legkevésbé sem zavartatta magát ezen. Aki nem bírja, vigyen magával cukrot vagy mást, vagy fulladjon meg, de érdekes, hogy ez a tüdőgondozó feeling minden koncerten hazánkban EU-s mércékkel is elfogadhatatlan legyen szó diplomakoncertről, de különösképpen egy ilyen estéről.
Sok szuperlatívuszt lehetne írni a tegnapról még, Bartoli énektechnikájáról, muzikalitásáról, stb. Lényeg, hogy remegő lábakkal távoztunk, hogy gyorsan valamilyen alkoholtartalmú folyadék mellett Bartoliról beszéljünk, beszéljünk és beszéljünk, hogy azt az illúziót keltsük, hogy még mindig a koncerten vagyunk vele együtt.
Brava e grazie Signora Bartoli!
